Két éve már, hogy az egyetem elvégzése után úgy véltem, hogy nekem a közoktatásban nem terem babér. Igaz, nem „kényszerből”, hanem belső indítatásból jelentkeztem és végeztem egészségfejlesztő-, és andragógus tanári szakot. Nem is igazán a közoktatásra „találták ki” ezeket a szakokat.
Bevallom kínlódtam is eleget a számos pedagógia vizsga és a szigorlatokra való felkészülés során, mert a szakirodalmat áttekintve gyakran arra jutottam, hogy rossz anya vagyok és, hogy mi minden rontottam el a kezdetektől a gyerekeim nevelésben. Gyakran hetekig rágódtam ezen, hiszen nagyon komolyan vettem a sok okos és tapasztalt tudóst, akiknek különböző elméletei mentén avattak be bennünket a tanárságba.
Később, mikor lehiggadtam, kicsit eltávolodtam vagy inkább felülemelkedtem a témától, megkérdeztem magamtól - Valóban „a véletlen műve”, hogy három fiúnk megtalálta a maga más más útját, mind magán, mind szakmai életében? – legalábbis is elfogult anyai szívemmel, a szeretet ablakomon át, így látom.
A fiúk fészekből való kirepülése után, arra gondoltam, hogy az életemben a tanári-segítői attitűdöm következő stációja a gyerekekkel kapcsolatban majd az unokázás lesz.
A sors kicsit átírta a forgatókönyvemet, hiszen az utóbbi időben egyéni konzultációimon a felnőttek mellett egyre több ifjú vendégem van.
Ma reggel szokás szerint kinyitottam a legújabb könyvemet (biztos véletlenül) és Molnár Rita gondolatait úgy éreztem meg kell osztanom Veletek, mert a szívemnek - lelkemnek nagyon jót tett és szeretettel ajánlom mindnyájatoknak megerősítésül.
„A gyerekek nem kifestőkönyvek. Nem színezheted őket a kedvenc színeiddel. Nem bizony. Carl Rogers írta nagyon találóan: Az ember előtt két út áll: az egyik az, hogy megvalósítsa saját magát, azt akinek ő született; a másik az, hogy mindent megtegyen azért, hogy szeressék, mert ez a vágy is vele született. És a szeretetnek mindig ára van.”
Mindannyian együtt születünk azzal a tudatalatti és később egyre tudatosabb vággyal, hogy fogadjon el a környezetünk olyannak, amilyenek vagyunk, és önmagunkért szeressenek. Ne kelljen változnunk kizárólag külső elvárások miatt, hiszen valódi változás csak abban az esetben lehet, ha vágyunkat belső motivációval is támogatni tudjuk, amelynek irányába szabad akaratunkból tudunk elmozdulni.
Ez az elmozdulás azonban korántsem egyszerű: tartósan megváltoztatni valamit úgy lehet, ha előbb felismerjük és elfogadjuk a létezését … az elfogadáshoz pedig önismeret kell.